rövid iromány az ötvenhatos események közül választott témakörök egyikéről
Az 1956-os forradalmat követő megtorlás időszaka
Az 1956-os forradalom leverése után hatalomra kerülő kádári vezetés, bár a szovjet desztalinizáció miatt látszatra elhatárolódott a Rákosi rendszer módszereitől, valójában a diktatórikus szocializmushoz tért vissza és a december 12-én meghozott rendkívüli jogszabályok segítségével drasztikus lépésekre szánta el magát. Miután sikerült eltávolítaniuk a színről a legveszélyesebbnek nyilvánított személyeket és csoportokat, a társadalom elrettentését, megtörését, a közigazgatás kézbevételét és a párt szervezeteinek országos kiépítését tűzték ki célul. Az ekkor meginduló, 1962-es amnesztiáig tartó megtorlás legkorláttalanabb időszaka 1957 tavaszáig zajlott, amikor szinte bárkiből (tehát gyakran olyan személyekből is, akik nem követtek el semmit) bűnöst faragtak a statáriális jellegű pereken, csak hogy bizonyítsák a rendszer megingathatatlanságát (s hogy saját félelmeik okát is megszüntessék, tudniillik maguk is féltek a még kint lévő fegyverek hatalmától). A statáriális bíróságokon kívül a rendszer fontos eszköze volt az internálás, mely által bárki akit a közrend megzavarására alkalmasnak nyilvánítottak, közbiztonsági őrizetbe vehető volt; ez helyettesítette az általános őrizetbe vételt, ami problémásnak és időigényesnek bizonyult az akkor még fejletlen ügyészség számára, emellett a tanúnak alkalmas személyekre ezáltal könnyedén tudtak nyomást gyakorolni a megfelelő vallomás kikényszerítése érdekében, s azokat is meg tudták büntetni, akik nem követtek el olyan súlyú tetteket, melyekért börtönbüntetés jár. Egy másik fontos megfélemlítő eszközük volt a sortűz, ami egyrészt bizonyítja az időszakra jellemzően a jogi korlátok gátlástalan áthágását, másrészt azt, hogy a rendszernek valóban mindenki áldozata volt, nem csupán az előzetes események résztvevői. Aki tehát nehezményezte a rendszer adottságait, meg kellett, hogy tartsa véleményét, s az évek során be kellett állnia a sorba. Ez az oka, hogy nehéz állást foglalni az elítéltek kapcsán, hiszen nem létezett jó és rossz oldal, csak egyetlen párt, aminek mindenki kénytelen volt alávetni magát. Nem utolsó sorban a korabeli viszonyoktól a jelenlegi magyar társadalom már rég eltávolodott és függetlenedett. Emellett hátráltató tényező az is, hogy a koncepciós perekről szinte lehetetlen megállapítani, hogy van-e valós alapjuk vagy itt is csupán a megfélemlítés áldozatairól van szó. Ebből pedig az következik, hogy megfelelő értékítéletet sem tudunk hozni kételyek nélkül az elítéltek tetteiről (vagy el nem követett tetteiről). Az viszont tény, hogy akadnak kivételes esetek, melyeket mai szemmel nézve is megkérdőjelezünk, vagy éppen állást foglalunk mellettük/velük szemben. De épp a hiányos és bizonytalan tényekből valamint a korszaktól való függetlenségünkből kifolyólag nem tehetnénk meg, hogy mártírként kezeljük a koncepciós perek elítéltjeit.
Kezdjük az egyik legismertebb perrel, mely során Nagy Imrét ítélték halálra. Élete ellentmondásos abból a szempontból, ahogy az utókor tekint rá. Annak legnagyobb részét ugyanis kommunista elvek megvalósítására való törekvése tette ki. Szinte minden munkás mozgalomnak tagja volt, itthon és a Szovjet Unióban egyaránt, csakúgy mint a Vörös Hadseregnek, amibe 1941-ben önként lépett be. Sztálin halála után egy megható, a diktátort méltató beszédet mondott, s felszólította az országgyűlést a megemlékezés törvénybe iktatására. A gazdaság- és agrárpolitikában jártas volt; e téren is megjelennek ellentétek, például az, hogy míg eleinte a „padlássöprő” becenévvel illették, később ő állt elő az új szakasz politikájával. Miután a forradalom során Rákosit lemondatták és őt helyeztékminiszterelnöki pozícióba, egyértelmű volt, hogy a forradalom minisztereként fogják elkönyvelni. Ez okozta vesztét. A kádári hatalomnak 
ugyanis el kellett tüntetnie a bizonyítékot létrejöttük tisztázatlan körülményeire, valamint elítélése kézenfekvő magyarázattal szolgált a proletariátus osztályellenségeként az 56-ban történt eseményekre nézve. A vádirat valóban alaptalannak bizonyult; ezért is tekinthető koncepciós pernek. A sors fintora, hogy 1954-ben Nagy hozta nyilvánosságra, hogy a rehabilitált kommunista vezetők ártatlanok; ekkor szabadult Kádár János is.
Maléter Pál, a forradalom másik jelentős alakja hasonlóan ellentmondásos életúttal rendelkezik, bár 56 után sokan a betyárokhoz hasonló népi hősként képzelték el.1939-ben önként jelentkezett katonának, majd amikor 1944-ben hadifogságba esett, ugyancsak önként az oroszok mellé állt és partizánként harcolt tovább Erdélyben. 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti 
Kormány őrzászlóaljának parancsnoka lett. A forradalom napján Budapestre vezényelték, hogy segítsen leverni azt. Ezek után ismeretlen okokból kifolyólag átállt a forradalmárok pártjára. Miután pedig megalakult az új kormány, Nagy Imre hadügyminiszterré nevezte ki, amit sokan (például Pongrátz Gergely, a Corvin köz parancsnoka) elleneztek. Maléter november 3-án magyar tárgyalóküldöttség tagjaként a tököli szovjet főparancsnokságra ment, ahol nyomban letartóztatták majd a forradalom után Nagy Imrével együtt halálra ítélték.
Több ehhez hasonló per zajlott még le (például Rajk László pere), de ezeknem összehasonlíthatók azokkal, melyek során 
valóban büntetlen, csupán alapvető emberi jogokért harcba szálló személyeket ítéltek el.
Több mítosz kering például a fiatal orvostanhallgató,Tóth Ilona pere körül. Tóth Ilona október 23-án részt vett a diáktüntetésen, majd a Péterffy kórházba jelentkezett ápolónak, ahol az Önkéntes Mentőszolgálat tagja, majd a kórház kisegítő részlegének vezetője lett.
Később bekapcsolódott az illegális ellenálló mozgalmakba, röpcédulákat készített és részt v
ett az Élünk című folyóirat szerkesztésében.November 20-án társaival együtt letartóztatták, majd szervezkedésben való részvétel és gyilkosság vádjával halálra ítélték, és 1957. június 27-én felakasztották. Sokan úgy vélik, csupán azért ismerte be (teljes részletességgel) tettét, hogy társait védje, nem beszélve a körülményekről, melyek könnyen megtörték azokat is, akik nem követtek el semmit. Érdemes megemlíteni azokat is, akikkel a koncepciós perek során hasonlóan jártak el, mint a Szoboszlay-per vádlottjai, akik 
Szoboszlay Aladár római katolikus romániában élő plébánossal az élen arra törekedtek, hogy a Szoboszlay által írt Confederatio (magyar-román egyesülés) megvalósítása érdekében a magyar forradalommal egyidejűleg, a kommunista rendszer megdöntésére forradalmat robbantsan
ak ki Romániában is. Mindkét próbálkozásuk kudarcba fulladt, s mai szemmel inkább naivnak ítélik meg tettüket. 57, többségében magyar nemzetiségű személyt tartóztattak le, akik közül 10 személyt halálra, 5 személyt életfogytiglanra ítéltek, a többieket pedig 8-25 év börtönbüntetéssel sújtották.
Végül ne feledjük a pesti srácokat; azokat a tizenéves fiúkat, akik fegyverrel és molotov-koktéllal kezükben indultak a rezsim ellen, s ítéltettek különféle büntetésekre, vagy akár halálra. Utóbbit tanúsítja Mansfeld Péter esete, akit a forradalom legfiatalabb áldozataként a Blaski-per keretében 16 évesen ítéltek halálra, s 18. életévének betöltésekor végeztek ki többekközt szervezkedésért, felbujtásért, lopásért stb. A forradalom kezdetekor a Széna-téri ellenállókhoz csatlakozott a Szabó bácsi (56 Bem apója) által vezetett csoportba, s november 4-éig maradt velük, majd fegyvereket gyűjtött össze a forradalom újjáéledése esetére (az események lezárulta után megrögzötten hitt benne, hogy ez meg fog történni). Tegyük hozzá, hogy maga a tény is hihetetlen (s egyértelműen bizonyítja a kor problémáinak súlyosságát), hogy gyermekek (önként) vettek részt egy fegyveres összeütközésben.
A koncepciós perek ítéleteinek realitása tehát a mai napig vitatott és több szempontból megkérdőjelezhető, de ebből az is következik, hogy a forradalom hőseinek nevezett mártírokat sem tudjuk megfelelően megítélni. Az mártír, aki átállt a forradalmárok oldalára, vagy az, aki politikailag függetlenül vívta meg harcát az elnyomó gépezettel szemben? Ezek olyan kérdések, melyekre már sosem kaphatunk választ, mindenesetre érdemes az eseményt úgy elkönyvelni, mint a magyarság büszkeségét erősítő tettet, s példamutatást az utókor hanyatló mentalitásának.
