Egy unalmas, évvégi magyar óra ihlette Arany János: Letészem a lantot c. művének átiratát. Olvasd egészséggel!
Letészem az aprót. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki lét.
Az vagyok, aki egykor voltam,
De zsebemből a lóvé kihalt.
Nem égeti markom, mint tűz,
Csak, mint üres terem kongása,
Hová lettél, hová lóvé,
Oh zsebem forrósága.
Más kéz hintette rám apróját,
Bársony betétes pénztárcám,
Bankjegy rezgett minden bokorban,
Midőn simogatta orcám.
Pénzszagúbb az esti szél,
Hímzettebb volt Deák ruhája,
Hová lettél, hová lóvé
Oh zsebem forrósága.
Nem így magánosan csöveztem,
Versenyben égtek érméim,
Anyagi szem müvészi gonddal
Függött a jólét bércein.
Láng gyult pénztár gombjainál,
S eggyé fonódott csengése,
Hová lettél, hová lóvé,
Oh zsebem kedvessége.
Zengettük a kormány reményit,
Elsírtuk a kincstár hiányát,
Aranyfüst fényével öveztük
Körül a falakat, hazát.
Minden dalunk friss zöldhasú
Gyanánt került péztárcánkba,
Hová lettél, hová lóvé,
Oh zsebem forrósága.
Ah, látni véltük széfjeinkban
A visszafénylő pénzt, ékszert,
Rongyot, lepedőt álmodnánk, mely
Sokáig él, majd eltemet,
Hittük, ha illet munkabér,
Lesz, aki osszon. Mind hiába!
Hová lettél, hová lóvé,
Oh zsebem kívánsága.
Most... Árva pénznemem, mi vagy te?
Elhunyt nemzetek pénze tán?
Mely inflációtól, mint kisértet
Vonult lejjebb árfolyamán?
Mintás, recézett aprópénzM
Lehull és cseng a pusztaságba?
Hová lettél, hová lóvé,
Oh lelkem kívánsága!
Letészem az apróm. Nehéz az.
Kit érdekelne más baja.
Ki örvend üres pénztárcának,
Miután a fizetés kihal.
Ha a bank élete megszakad,
Tíz évig éli túl adóssága,
Oda vagy, érzem, oda vagy,
Oh zsebem kívánsága.
